Társas lényből magányos farkasok...

Verőfényes napsütéssel ajándékozott meg bennünket a sors a mai napon. Az udvaron üldögélő emberekkel incselkedő szellő, komiszan mutatja valódi arcát s azt, hogy a lassú ősz miként lopakodik egyre közelebb és közelebb, magával hozva a szürke és komor hétköznapok hangulatát. Még nem sejteti velünk a holnap történéseit, de már mindenki érezheti valaminek a végét vagy egy új kezdetét. 

Talán a holnap több lesz, s talán új utakon indulhatunk, vagy maradhatunk a megszokott és oly sokunk számára ismeretes rutinnál. Ez nem eldöntendő kérdés, melyre elhamarkodott választ adhatunk, de reményünk minduntalan lehetőséggel látja el lelkünk rozsdás rugóit. 

Az élet furcsa magányába burkolózva próbáljuk megfejteni, mi miért és milyen összefüggések alapján történik. Komor hangulatot teremt ez az állandó "kattogás" mely végeláthatatlan zajával tölti meg fejünket, tudatunkat s nyomja el érzékszerveink finoman kidolgozott mechanikáját. Talán ez miatt észre sem vesszük ami körülöttünk zajlódik. Talán nem is látjuk az igazi valót, a végtelen boldogságot. 

Tudod, sokszor sok száz órát gondolkodtam életem során, s míg azon töprengtem, miként élhetnék jobban, rádöbbentem, hogy minden jó ahogy most van...! Persze minden ember életében jelen van a remény, kinek titkon, kinek nyíltan s ez így a helyes. Így kedves ismeretlen, Te sem olvasod véletlenül ezeket a sorokat, valami vagy valaki ideterelte figyelmed, hogy véleményt alkoss az itt megosztott dolgokról. Véleményt vagy kritikát, netalán meríts belőlük, hogy beolajozd elmédben kattogó ama bizonyos rugókat.

Minden cselekmény egy kósza gondolattal kezdődik, így hát legyen az idős vagy fiatal, nő vagy férfi a tudatos gondolatok határozzák meg miként éljük meg a történéseket. A félhomály mely csöndes burkot von körénk, védelmet biztosít, s már bizton hisszük, hogy ez sok mindentől, rossztól és jótól - ha nevezhetünk egyáltalán bármit is jónak vagy rossznak- megóv bennünket. Olyannak képzeljük ezt, mint egy láthatatlan köpenyt, egy álarcot mely csak a mienk... 

De megint csalódni kényszerít az élet s rájövünk, hogy ezt sem mondhatjuk magunkénak. Ahogy az ember felnőni kényszerül, s maga mögött hagyja gyermeki énjét, egyre több és több hasonló félhomállyal burkolt köpenyt és álarcot lát maga körül. Elfeledjük mindazt ami érző lénnyé tett bennünket, amit ajándékba kaptunk a sorstól. Miképpen  felnőttként kezelnek bennünket, sérülékenyekké válunk és ezért minduntalan jobban és jobban szorítjuk magunk köré a láthatatlan köpönyeget. Félünk kitárulkozni, bizalmatlanná és óvatossá leszünk, melynek eredményeképp előbb vagy utóbb társas lényből, magányos farkassá avanzsálunk.

Tégy hát azért, hogy Veled ne ez történjen, hunyd be szemed és hallgass a belső hangra mely elvezet önmagad valódi énjéhez. Légy bizakodó, légy önzetlen, mert nincs jó vagy rossz csak tapasztalás, mely segíti lelked szárnyalását.